Megmártóztam a mocsárban

Itt vagyok, szóval túléltem. Hagytam pár napot izgulni a népet azért, mi? :) Na szóval egy helyi önszerveződős kiránduló csoporttal mentem egy túlélőtúrára az Everglades dél-nyugati részére vasárnap. Nem ismertem még őket, nem tudtam mire számítsak és nem is voltam túl felkészült. Több, mint 2 óra autóútra itthonról volt a találkozó, majdnem Florida másik partján. Mindez reggel 9:15-kor és hogy még viccesebb legyen, szombatról vasárnapra virradóra mi már órát is állítottunk nyári időszámításra (be is köszönt a nyár, ma 31 fok volt), szóval 6-kor keltem (ami igazából így 5 volt még csak), és 6:45-kor már úton is voltam nyugatra. Tankoltam, útközben reggeliztem és így oda is értem a találkozó helyszínére idő előtt. Ott már voltak emberek, de nem ehhez a csoporthoz tartoztak, meg bringások akiknek ott volt az itatóhelyük. Szóval volt mozgolódás a park bejáratánál, pedig a semmi közepén voltunk.

Párduc rohangálásra figyelmeztető tábla útközben. Biztató :)

Találka a bejáratnál. Jönnek a bringások inni

Aztán szépen lassan megérkezett az én csoportom is. A kb 30 regisztráltból végül 14-en jelentünk meg. A bejáratnál néhány kocsit hátrahagyva és 4-be csoportosulva még tovább robogtunk egy belsőbb bejárathoz, majd onnan már csak a lábainkra számíthattunk. Összeszokott csoport volt, legalábbis majdnem mindenki, én voltam a legfrissebb és majdnem a legfiatalabb is. De ők már régóta űzik ezt a sportot, szóval mikor megindultunk csak pislogtam. Sokat sétálok, sőt rengeteget. De leginkább séta tempóban. Na ez erőltetett menetben indult, de én azért csak meg-megálltam néha fényképezni is, aztán kapkodtam a lábaimat hogy le ne maradjak. A ruházatokon is látszott a nem kezdő színvonal, legalábbis túracipő mindenkin volt. Kivétel persze rajtam. Hisz az enyém otthon lapul anyukám szekrényében. Ahogy egy-két egyéb túrához tökéletesen megfelelő kiegészítő is. Szóval elég bénának éreztem magam, főleg mert bokavillantós farmerban mentem, hátizsák nélkül, sétálásra tökéletes, de túrázásra nem épp megfelelő cipőben. A farmeron külön ki voltak akadva, de én utólag azt mondom, egyáltalán nem volt rossz választás :)

Ez már a belső bejárat.
Magas a vízállás, nem leszünk egyedül odabent, vigyázzunk magunkra

Szóval mentünk és mentünk egy földúton, két oldalt fák meg növények, majd rögtön mögöttük víz, mocsár, szóval az Everglades. Érdekes volt és szép. Még narancsfákra is bukkantunk, ami inkább talán mandarin volt. Persze szedtünk belőle, mohón nekiestünk, aztán mindenki szépen egy vagy fél szelet után szépen eldobálta. Elképesztően savanyú volt, ehetetlenül :) 

Az első aligátor észlelésénél én le voltam maradva, mert fotóztam épp valamit a sor végén, de nem volt túl méretes a lény, szóval hamar elszaladt. A másodikat én is láttam. Nagy volt és kevésbé fürge. Ott sütkérezett az út szélén, végül belecsobbant a vízbe. Mi meg mentünk tovább. Mondjuk mintha mi sem történt volna. Találtunk egy turistaházat is vagy mit. Még ágynemű is volt bent, konyha, minden. Valaki talán lakott is épp ott, csak nem volt otthon. Lehet jobb is :)

Elindultunk

Nini narancsok az őserdőben :)

Rengeteg volt egy-két helyen

A csapatnak rögtön megállhatnékja volt

Kicsit rohadt, nagyon savanyú, de az enyém :)

Sejtelmes hely

Menetelünk tovább

Turistaház bejárata a hídon át

Ilyen környezetben egy éjszakát eltölteni, hááát...

Az ott a WC. Éjjel biztos nem jutna eszembe használni :)

És a ház

Aztán egyszercsak egy kanyarban nagy vízválasztóhoz érkeztünk. Szó szerint. Túl voltunk már vagy 3-4 kilométeren, mikor az út megszűnt, legalábbis elnyelte a víz. Két választásunk volt. Előre, bár ki tudja milyen hosszú terület van víz alatt, milyen mély és főként ki van még ott rajtunk kívül. Vagy szégyenszemre vissza. Végül egy kivétellel - ő inkább a visszafordulást választotta - elindultunk vakmerően előre. Voltak bátrak akik elől járták az utat, én inkább picit hátrébb, de persze nem utolsónak maradtam. Volt ahol térdig ért a víz, van ahol combig. Mindezt cipőben, nadrágban, úgy ahogy voltunk. Nem lehetett lelátni a vízbe, hogy mi van odalent, csak hangosan dübögve haladtunk előre. Nem mondom, hogy nem fordult meg minden a fejemben amit az egy héttel ezelőtti Everglades túrán a kedves idegenvezető pasi mesélt nekünk, de próbáltam inkább a mielőbbi kijutásra gondolni. És nagyon boldog voltam, hogy farmerban voltam, sokkal inkább mint sokan rövidnadrágban. A fene se akarta volna érezni hogy valami hozzáér a csupasz lábamhoz, a farmer meg talán az aligátoroknak sem kedvenc eledelük :) Tartott egy ideig míg kiértünk a vízből, meg is nyugodtunk a végére. Persze amíg meg nem tudtuk, hogy ja, visszafelé is erre jövünk majd ám! :D

Irány a víz, hangos de óvatos léptekkel

Csak egy minimális pillanatra mertem megállni fényképezni.
Térdig-combig ér

Túléltük, ez már a túloldal

Innen már csak sárban kellett tocsognunk. Mondjuk volt ahol az is bokáig ért, volt ahol megint volt egy-két kisebb tócsa, ahol térdig merültünk az akármiben. De csak mentünk és mentünk, ki tudja hova. Mármint igazából egy turistaház szerűséget kerestünk megint, akik jártak már erre tudták hogy valahol létezik. De már bőven megtettük a tervezett út felét, mikor a csapat közösen arra az elhatározásra jutott, hogy elindulunk inkább visszafelé. Persze ott megálltunk, megpihentünk, ettünk egy picit - a sárban állva -, a bátrabbak a térdig érő fűben elvégezték kisebb dolgaikat is, én inkább nem kockáztattam :)

Ez a következő utunk

Itt már mindegy volt a vizes zokni.
De ne felejtsük el, ez az Everglades, akármi lakhat a bokáig érő susnyában :(

Végig ilyen úton mentünk, a fűben is sár volt, az úton viszont legalább láttunk valamit.
Már ahol nem süllyedtünk térdig újra a vízben

Vidáman menetelünk

A táj azért szép volt

És a levegő is friss, bár meleg, párás és szúnyogos :)

Nini egy virág :)

Ott járunk ahol a madár se jár :)

Volt egy-két pálmafás kánaán "sziget" is persze

Megálltunk enni és száradni

A sárban-vízben mászkálás erőltetett menet nélkül is elég fárasztó volt. Sok kedvünk nem volt a visszafelé úthoz ugyanitt, ezért hallgattunk a vezetőkre és keresztben átvágtunk egy másik úthoz. Ami persze szintén a mély vízig ment csak, de legalább másik úton. Rövidebben. Gondoltuk. A keresztben átvágás alatt azt kell érteni, hogy fél méteres száraz fűben, alul dagonyában és szintén néha bokáig süllyedve a mocsárban meneteltünk. Azért felhívták a figyelmünket, hogy óvatosan lépkedjünk, mert itt meg kígyók lehetnek. Na itt gondolkoztam el azon, hogy hívok egy helikoptert, de végül inkább azt választottam, hogy szorosan egy előttem katonásan utat törő nyomába eredve vészelem túl a dolgot. Néha azért beparáztam, mikor a farmer bokavillantó lifegő szára a sártól a lábamra ragadt, majd elengedett, hogy vajon mi mászik épp be, de inkább mentem tovább, mint hogy megálljak. Sokat mentünk, még fárasztóbb volt, mint a simán sárban járás. Elképesztően nehezen lépkedtünk már a végén, a sár néha szedte volna le a lábamról a cipőt, fájt mindenem. Aztán végre eljutottunk a másik "úthoz" ami csak sáros volt, de legalább nem gazos, így valamennyire legalább láttuk hova és mire lépünk.

Itt még csak elindultunk átvágni, nem tudtuk milyen lesz beljebb

Menet közben fényképeztem, megállni nem volt merszem :D

Így nem is néz ki olyan szörnyűnek, mert nem látszik mi van a lábunk alatt

De kitartóan küzdöttünk

És végre a másik út! Juhé!

Aztán már csak egy úszás várt ránk megint az aligátorok között, végül a maradék pár kilométeres szakasz, ami már száraz, unalmas és talán útszéli aligátorpihengetős szakasz. Itt már nem fájt úgy a lábam, mint amikor a mocsaras füvet szeltük, de eléggé vártam már, hogy a kocsikhoz érjünk.

Én már kint. Páran még küzdenek

Érkeznek az utolsó úszók is 

Ez már a gyerekjáték szakasz. Csak hosszú így a végére

Páfrány-dzsungel, akkorák voltak mint én

Az út közepén ott félt egy rák (crawfish). Nem igazán odavaló jószág

Oké, köszi, talán meg is szagolt minket a víz alatt :)

Aztán végül szerencsésen és főleg épségben, több mint 13 kilométer elképesztő de mindenképpen emlékezetes túlélőtúra után megérkeztünk a kocsikhoz. Az egyiken már csak egy egyszerű kerékcserét kellett megejteni, mert defektes lett - vagy kiharapta valami, fene se tudja -, aztán szétszéledt a társaság, mindenki sietett haza zuhanyozni és főleg pihenni. Én is. Azaz majdnem.

Ugyanis ha már ott voltam a nyugati parton, gondoltam megnézek még magamnak egy várost (Marco Island), amit már többször akartam. De végül csak annyi lett, hogy körbe-körbe kocsikáztam a hatalmas villákkal és csatornákkal teletűzdelt meseszép városban, az egyetlen nyilvános parton fizetős parkoló híján inkább nem álltam meg, szóval ki sem szálltam végül. Lehet jobb is, sáros cipőben, vizes nadrágban és csapzottan nem nyújtottam valami bizalomgerjesztő látványt. 

Megérkeztem Marco Islandre

Ilyenek a helyi házak

Nem lehet olcsó környék

Aztán már szelem át Floridát keresztbe, irány az ágy :)

Szóval egy hosszabb kitérő után (ami persze a másik irányban volt), végül elindultam mégis hazafelé. Késő délután volt mire hazaértem. Lezuhanyoztam, hajat mostam, majd mozdulni sem bírtam. Sőt este fél 8-kor (átállított óra szerint, szóval amúgy még korábban) elmentem szépen még világosban alukálni és 12 órát sikerült is egyhuzamban lenyomnom. Hétfő reggel sajgó lábakkal ébredtem, megmozdulni továbbra sem nagyon sikerült egész nap, elképesztően fáradt és lestrapált voltam. Ugyanakkor büszke is, gyaloglásnak sem volt semmi, de a határaimat feszegettem azzal, hogy tudtam mi történhet, mik laknak ott, mégsem adtam fel, nem paráztam be, hanem végigcsináltam. Persze azt is tudom, hogy talán túl vakmerőek voltunk, de minden jó ha jó a vége :) Mára már a lábam is jobb, holnap tervezek is egy rövidebb sétát tenni megint a csapattal este. De legalább most nem a mocsárban :)